Gyalogbéka főz: Korea - egy álom valóra vált

Elérkeztünk a 3. naphoz Szöulban. Akkor azt hittem, hogy ez lesz az utolsó, melyet a városban töltök, de mint mondtam, az út során kissé a sorsra hagytam, hogy vezessen, így értek még meglepetések a későbbiekben, de ezeket majd a maguk idejében.

Lássuk, miként alakult a harmadik nap Szöulban!

A harmadik nap jelentős részét ismét Sunéval töltöttem. A nap első megállója az Ewha női egyetem volt, ami Sunét építészete okán érdekelte, engem pedig szintén hajtott a kíváncsiság, hogy milyen is lehet a világ legnagyobb női oktatási campusa, mely 1886 óta képezi nők százait Szöul központjában, Seodaemunban.

A metrótól egy igen rövid, de mégis nőies utcácska vezetett az egyetem főbejáratához. Hogy miért is mondom nőiesnek, azt a következő képek is jól bemutatják majd. Az utcában csupa nőket célzó üzlet kapott helyet. Drogériák, női ruha üzletek, cuki kávézók, egyszóval minden, ami egy nő hétköznapjaiban elengedhetetlennek tűnik, főleg, ha a nő koreai és elég sokat ad nőiességének kihangsúlyozására.

A főbejáraton belépve sok érdekesség fogadott. Egész sokan voltak a campuson ahhoz képest, hogy egy vasárnapi nap volt. Mégis, ami számomra a legemlékezetesebb volt az a tény, hogy mennyire sokféle stílusban épültek a különböző épületek. Mintha Cambridge-t házasították volna a szegedi TIK épületével. Modern és hagyományos keveredett, miközben jól láthatóan zajlott az élet ezen a magán egyetemen.

Nem hiányozhat a kosár és futópálya sem, bár ott létünkkor senki sem használta őket.

Nem helyesek? Nem tudom, hogy egy pár volt-e a férfi és nő, de valahogy rám jött, hogy próbáljak meg néhány street fashion jellegű képet készíteni, mialatt az Ewha területén tartózkodtunk. A sportostól a princessig itt minden stílus képviselte magát. Mázli, hogy a zoomom 35x-ös max.-szal rendelkezik, így észrevétlenül is el tudtam kapni néhány stílusos összeállítást a koreai mindennapokból.

Ez a különleges építmény, mely számomra nagyon hasonlított a szegedi TIK épületére, egy campus központ, aminek több funkciója is van. Egyszerre található benne könyvtár és előadó termek, egyetemi adminisztrációs központ és számtalan olyan üzlet, mely megkönnyíti a diákok életét. Szinte ki sem kell lépni, ha valakinek úgy tetszik. Odabent volt, optikus, lakberendezési üzlet, élelmiszer üzlet, utazási iroda, hogy csak néhányat említsek. És ezeket mind csak kívülről láttuk. Sajnos, be nem mehettünk, mivel nem voltunk az iskola tanulói Sunéval. Mégis az épület tervezése és szépsége még kívülről is nagy hatással van a látogatóra.

Hm, ez volt a legdrágább ár-érték arányú költésem egész utam során. Ekkor már kifejezetten hiányzott a gyümölcs és addig nem sokat láttam. Ahol vettünk vizet Sunéval, megláttam ezeket az almákat is és nem tudtam ellenállni, habár az almák darabja több, mint 1300ft-ra!!!! jött ki. Vigasztalt a tudat, hogy olyan finomak voltak, mint az itthoniak... Egyet Sunénak adtam, a másik hármat meg egy-egy elkövetkező nap fogyasztottam. Életem legemlékezetesebb almái maradnak, az már biztos.

Útban az Ewha felé, nem tudtuk megállni és betértünk az Etude House üzletébe, mely a túlzottan cuki termékeiről híres. Nem vagyok az a hercegnő típus, aki sikonyál az édes dolgoktól, de azért itt felszín közelébe jött az a rejtett énem. Akkor csak a zöld teás nedves törlőkendőt vettem és az arcmaszkot, meg a fehérítő arclemosót ajándékba kaptam az üzletben. Meg kell mondanom, ez a service, ami állítólag amúgy elvárt a koreai nők körében, nagyon is mosolyt csalt az arcomra és igen nagy mértékben sarkallt arra, hogy vásároljak még-még- még...

Na, de most vissza az egyetemhez.

Alice in cupcake? Annyira tetszett a név, hogy szívesen bementem volna, de nem akartam elcsábulni és tovább költekezni, szóval inkább csak megörökítettem magamnak.

Kifelé jövet, mivel még ebéd előtt voltunk, úgy döntöttünk, hogy megkóstoljuk, hogy mit lehet kapni névrokonomnál. Az Aunt Annie's, mint kiderült, isteni finom pereceket árul, elég horrorisztikus áron. Mi a legolcsóbb mandulásat próbáltuk ki, ami saját meglepetésünkre is pillanatok alatt elfogyott. A perecet, kérésünkre kis, falatnyi darabokra felvágták és zacsiba tették, így megkönnyítve a kulturált fogyasztást és megelőzve, hogy egy nagy pereccel kelljen a kezünkben sétálni, miközben azt tépkedve koszos lesz a kezünk, vagy netán abba a hibába esünk, hogy nem nyújtunk elég szofisztikált látványt evés közben. Nos, igen, ez Korea, ahol erre is gondolnak.

Az egyetemet elhagyva visszatértünk a metró földalatti világába, hogy felkeressük ebédünk helyét. Még az első napon, ha emlékeztek, találkoztunk egy k-pop énekesnővel a Namsan toronynál, aki ajánlott nekünk egy koreai bbq éttermet, mi pedig úgy döntöttünk, hogy ki is fogjuk próbálni. Mivel ez volt az utolsó közös napunk Sunéval, hisz ő az esti busszal ment vissza Daejonba, ezért logikus volt, hol fogunk ebédelni.

A metró aluljárókban természetes, hogy mindenhol nagyon tiszta és ingyenes mosdók állnak az emberek rendelkezésére. Viszont ez volt az első alkalom, hogy a bejáratnál egy olyan automatát láttam, ami kifejezetten egy célt szolgált. Megtalálható volt benne minden, ami ahhoz szükséges, hogy egy egy éjszakás kaland/randi jól sikerüljön. Rágó, fogkrém, tisztítókendő és hosszan tartó kitartást segítő óvszer is. :)

Mi azonban ezúttal nem pasira, hanem ebédre vadásztunk, így elindultunk megkeresni az éttermet, amit Lee Su-jin ajánlott. Az odáig vezető út is bővelkedett látványosságokban, de általában elmondható, hogy a koreai utcák, várostól függetlenül mindig tele vannak útszéli nagyikkal, akik zöldséget árulnak, illetve az üzletek kiterjesztett polcaival, amelyek jelen esetben a járdát jelentik.

Édes kis butikokkal

És lerobbantabbnak látszó részekkel, ahol kincsre lelhet az ember, ha tudja hol keresse. Mi is itt találtuk meg az éttermet, melyet Su-jin javasolt nekünk és ami nagyon olcsón, nagyon jól lakatott minket.

Suné rendelt egy kólát is, amin számomra meglepő módon a felirat is koreai volt.

Terülj-terülj asztalkám.

A sojut az én kérésemre rendeltük. Úgy éreztem itt az ideje, hogy ezt is megkóstoljam, de mivel nem vagyok egy nagy, vagy éppen kis ivó sem, így alig fogyott el a fele, mert Suné sem volt oda az alkoholért úgy általában.

Pukkadásig ettük magunkat két adag húsból. Amiért fizettünk az a hús, 1 kóla, 1 soju és egy tál rizs volt. Minden más, amit az asztalon láttatok az a húshoz járt. Végül fejenként leosztva úgy 2500 forintot fizettünk ezért a bőséges ebédért.

Nem irigyeltem azt, akinek ezt utánunk el kellett mosogatnia.

Soha többet nem láttam ilyet, üres metró megálló.

A nap hátralévő részében még elég sokat sétáltunk városszerte, mert Suné meg akart keresni még egy épületet. Kicsit eltévedtünk és lógott is az eső lába, de végül megtaláltuk, amit keresett.

A nap végén elkísértem őt a szöuli buszállomásra, hogy ott elbúcsúzzunk egymástól. Kihasználtam az alkalmat és én is megvettem a másnapi buszjegyemet a következő városom felé, majd beültünk egy Paris Baguette-be, mert volt még egy kis idő Suné buszának az indulásáig.

Sokszor láttam ezeket a pékségeket, kávézókat sorozatokban, szóval örültem, hogy most élőben is kipróbálhatom, hogy milyen. Suné egy kávét és fahéjas csigát rendelt magának, én egy epres smoothiet kértem, amire meglepetésemre Suné meghívott.

Jót beszélgettünk még utoljára és ő elmondta, hogy örül, hogy az ő hétvégéje is ennyire másként alakult, mint tervezte. Összetalálkozott velem és jó sok olyan helyre ment el, ahová eredetileg nem akart, végül mégis jó élményekben volt része. Én ugyanígy éreztem. Persze szomorú voltam, hogy úgy kell elválnunk, hogy kicsi az esélye, hogy egyhamar találkozunk, de örültem is, hogy akkor és ott az első percekben benyitott az ajtón és neki hála a koreai kalandom nagyon pozitívan vette kezdetét.

Miután a buszpályaudvarról visszaértem a Banana Backpackerhez, már este 8 felé járt. Csak annyi volt előttem, hogy vacsorát vegyek, választva számtalan ramen közül, összecsomagoljam a hátizsákom, megörökítsem az első szálláshelyem és egy kis beszélgetés után a családdal, nyugovóra térjek.