Korea - egy álom valóra vált - 3. rész

Folytassuk hát a 2. napommal Szöulban.

Évekkel ezelőtt egy nagyon jó barátomnak hála, szereztem magamnak egy e-mailes levelező partnert, aki bizony koreai volt. Az eset pontosan így esett:

Zs ügynök, akiről ezen a blogon többet is olvashattok korábbi bejegyzésekben, New Yorkban egy fizikus konferencián vett részt évekkel ezelőtt, mikor még egyetemisták voltunk. Akkor bennem már dübörgött a Korea-láz és megkértem őt, hogy, ha látna koreai magazint és tud, akkor hozzon nekem. Reméltem, hogy egy olyan nagy város, mint New York repterén vagy valahol csak kap már valami Koreával kapcsolatosat. Nos, ő nem újsággal, hanem egy névvel és e-mail címmel tért vissza.

Megismerkedett egy koreai fiúval, elmondta, hogy az egyik barátja mennyire szereti az ő szülőhazáját és megkérdezte, hogy váltana-e velem levelet, ha én is így érzem. Nos, ilyen az igaz barát nem igaz? Jobban tudja, hogy mire van szükséged, mint te magad.

Ahogy Zs ügynök átadta az e-mail címet én remegő kézzel megírtam az első levelet. Így kezdődött Seung-Jo és köztem egy igen érdekes táv barátság, amiről ő bevallása szerint sosem hitte, hogy személyes találkozásig juthat.

Mielőtt elindultam volna itthonról, szóltam neki, hogy Koreában leszek, és nagyon örülnék, ha tudnánk találkozni. Az első döbbenetet, felváltotta nála is az izgalom és mondta, hogy hívjam, ha már az országban vagyok és egyeztetünk egy találkozót.

Mikor az első napon, a Namsan felvonóra álltunk a sorban Sunéval, én felhívtam telefonon és akkor, mikor először hallottuk élőben egymás hangját, megbeszéltük, hogy a másnapot együtt töltjük.

Végül egy kávézóban találkoztunk, ami mind a Banana Backpackers-hez és Insadonghoz is nagyon közel volt. Ahogy végig sétáltam a metrón a megfelelő kijáratig, figyelmes lettem egy igen fura szekrényre, amit más országban még sosem láttam. A képek alapján légzőmaszkok, oxigén és társai volt benne, utasítással a használat mikéntjéről. Ám nem ezek voltak az egyetlen védelmi eszközök. A kijáratoknál, vagy máshonnan nézve, bejáratoknál mindenhol falba illesztett rémpofák vicsorítanak a közlekedőkre. Persze ez a helyieket nem különösebben hatotta meg, de engem ez is elkápráztatott, bár ugyanúgy nem értettem az értelmét, ahogy a légzőmaszkos szekrénynek sem.

Seung-Jo később elmondta, hogy ezek a "szörnyek" arra szolgálnak, hogy elriasszák a démonokat évszázadok óta. Tetszett, hogy bár az egyik legmodernebb országban járok, itt is megmutatkozott, hogy mennyire együtt él a hagyomány a modernitással.

Azt is megtudtam, hogy a mindenhol kihelyezett gázmaszkok elsődlegesen, esetleges tűzvész esetére van ott, míg ki nem mondatlanul arra is, hogy egy esetleges gáz-bomba... támadás során is kéznél legyen.

Nos, a megbeszélt találka helye pont a kijáratnál volt, így szinte azonnal sor került a nagy találkozásra. Ideges voltam, mintha csak randira mentem volna, pedig csak egy addig nem látott barátot láttam életemben először a világ másik feléről... Ok, talán mégis érthető volt a kis izgulás.

Váltottunk pár szót és már indultunk is. A cél Myeong-dong volt, ott is egy étterem, mivel már igen ebéd idő felé jártunk. 

Első kísérlet, Seung-Jo lefotózására a buszon, ami annyira nem jött össze, ugyanis nem szereti, ha fotózzák. Ki érti miért, hiszen igazán fotogén. 

Úton az étterem felé. Seung-Jo elmondta, hogy egy olyan étterembe visz, ahol  nagyon jó Samgyetangot készítenek. Ez egy olyan leves, amiben egy egész fiatal csirkét főznek meg, megtöltve puha rizzsel és egy szál ginzenggel. Fáradtságra kiváló, és mivel én most sokat utazom, mi más volna az ideális ebéd. Nos, az egész csirke gondolatától nem tapsikoltam örömömben, ugyanis sosem szerettem egészben, de úgy léptem át a határt, hogy mindenre nyitott voltam, főleg gasztronómiailag.

Az étterem felé sokat beszélgettünk, főleg arról, hogy most milyen varietéket nézek - Running Man, Barefoot Friends... - amin ő ismét elcsodálkozott. Azt hiszem, valahogy még mindig hihetetlen volt a számára, hogy a világ másik felén van, akit ugyanúgy érdekelnek a koreai mindennapok, mint őt, aki oda született. Beszélgetés és számtalan fénykép készítés közben megérkeztünk az étteremhez.

Csak akkor volt üres, mikor megérkeztünk. 5 perccel később már tömve volt, mert tényleg nagyon finom volt az étel.

Két féle kimcsi.

Mielőtt neki láttunk volna az ételnek.

Miután Seung-Jo befejezte a sajátját és az én maradékomat, amivel nem birkóztam meg. Seung-Jo elmondása szerint a Samgyetangot a következő módon kell fogyasztani:

1. A pálcikával szétfeszítjük a csirkénket.
2. Kikanalazzuk a rizst és a ginzenget.  (Az enyémben még 2 gesztenye szem is volt, ami mint kiderült ritka és szerencsés dolog, Seung-Jo csirkéjbe nem jutott)
3. Majd megesszük a húst, mellé rizst, kimcsit...
4. Én beiktattam egy 4. lépést is a leves kanalazgatásával, amit Seung-Jo szerint nem szokás megenni, de nekem jól esett.

Persze ő már jóval hamarabb megette a maga adagját, mint ahogy én eljutottam az étel feléhez, így inkább neki adtam a még hátralévő húst. Meglepő módon tényleg nagyon telítő volt és utána 6-7 órán keresztül megint nem ettem semmit, de egyáltalán nem voltam éhes.

Seung-Jo hűlt helye :)

Mint kiderült, barátom abszolút a koreai úriemberek jó hírét öregbíti és akkor még nem tudtam, hogy mennyire is igaz ez. Távozásunkkor az ebédet ő állta. Én pedig nem akartam akkor erősködni, hogy felezzünk.

Ebéd után elindultunk tovább Myeong-dongon keresztül a következő állomáshoz, ami érdekelt, a Cheonggyecheon folyóhoz, mely 5 km hosszan terül el a város központjában, mesterséges folyóként kanyarogva.

Seung-Jo elmondta, hogy a szöuliak általában felemás érzelmekkel viseltetnek a patak iránt. Sokan csak az állampolgárok adónyelőjének tekintik és mint olyat, haszontalannak, de tény, hogy mégis sokan járnak ide sétálni, randevúzni, futni, kikapcsolódni.

Élővilágát tekintve úgy jártam, mint korábban a tóval a palotában. 2 darab állatot láttam összesen, akiket híven meg is örökítettem, lásd. lentebb.

Ezek a hatalmas bukó ablak szerű nyílások, mint kiderült, azt a cél szolgálják, hogy a monszun idején elvezessék a hirtelen nagy mennyiségben leeső vizet. Ilyenkor a patak lenti részeit lezárják, a kapukat kinyitják és a járda szintjéről a víz azonnal a patakba ömlik ahelyett, hogy lehetetlenné tenné a fenti közlekedést. Okos, nem?

Ebéd után, a Cheonggyecheon egyik hídja alatt ültünk le megpihenni és tovább beszélgetni. Miközben a lenti lányok a szemközti parton kapcsolódtak ki, én megmutattam Seung-Jonak, hogy miket láttam az előző nap. Ő vagy "unalmasnak" titulálta :) a látottakat, vagy ha megfelelő kép következett (Gyeongbok palota), akkor elmesélte róla, amit tudott. Tőle hallottam akkor azt is, hogy a Gyeongbok állat szobrai napóraként funkcionáltak, illetve az udvaron látható hatalmas vaskarikák szerencsére nem kínzások segédeszköze volt, hanem azokhoz feszítették ki az ünnepi sátrakat, mikor a palotában lakomákat rendeztek.

Egyszer én is szívesen randiznék itt... 

A patak partján és általában az egész országban még nagyon sok helyen lehetett látni az egy héttel korábban felfüggesztett lampionokat, melyek a Lampion Fesztivál során kerültek fel mindenhol Korea szerte.

Ismét egy jól kivédett fotó kísérlet :)

Elhagyva a patakot, tovább sétálva sokat beszélgettünk arról, hogy Seung-Jo, hogyan látja az országát. Elmondta, hogy egyre kevesebb gyerek születik náluk is, mert a fiatalok karriert kell, hogy építsenek, szórakozni és utazni szeretnének, miután annyi éven át tanultak és gürcöltek. Ráadásul kint egy gyereket felnevelni sokkal többe kerül, mint például itthon. Ráadásul egyre többen tanulnak matekot, fizikát... természettudományokat, technikát és nyelveket, míg a humán tárgyakat egyre kevesebben, mert abban nincs pénz.

Tény, hogy nagyon más a társadalmi felépítés. Azok az idősek, akikről a családjuk nem gondoskodik, maguknak kell, hogy előteremtsék a mindennapi betevőt, ugyanis a nálunk lévő nyugdíjrendszer ott nem ismert. Nyugdíja csak állami alkalmazottaknak van. Mindenki más abból él idős korában, amit félretett vagy továbbra is megkeres.

Insadong másik vége felé közelítve megláttam ezt a jós sátrat. A hirdetmény szerint, arc, kéz, név... jóslással foglalkozik. Jót mosolyogtunk azon, hogy vajon mit kezdene a jós az én nevemmel, de a gyakorlatban nem próbáltuk ki, mert így is vészesen szaladt az idő.

Insadong másik bejáratánál, mint ahonnan indultunk belebotlottunk egy igen ősi előadás formába, amit fiatalok egy csoportja adott elő. Míg az idősek a lépcsőkre ülve nézték, és elégedetten a kezükkel-lábukkal követték a ritmust, addig néhány bámész és merész fiatal beállt a körbe táncolni.

És, hogy mi történt velünk a nap hátralévő részében? Az a következő részből kiderül :)