Ahogy Insadong másik bejáratához értünk, mint emlékeztek, volt olyan szerencsénk, hogy láttunk egy folklór tánc előadást. Engem igazán megbabonázott az, ahogy nem csak az előadók élték át a zenét és az előadást, de a hallgatóság is. Voltak fiatalok, akiket behúztak táncolni és ők felszabadultan mentek, miközben az idősek oldalt, lépcsőkön ülve, a ritmus ütemére a lábukkal, kezükkel dobolva élvezték a zenét. Itthon ritkán látni, hogy a közönség bekapcsolódna egy előadásba, legyen az az utcán, vagy koncert termek falai között. Mintha cikisnek éreznénk, pedig a mi lábunk is mozdul és a magyar tényleg szenvedélyes, mégsem mutatja ki. Ezzel szemben a koreaiak örömmel, mások véleményével mit sem törődve táncoltak az utcán és élvezték a zenét.
Eközben Seung-Jo a háttérbe húzódott, hagyta, hogy körbe rohangásszak a kamerámmal, fényképeket, videókat készítve, miközben megpróbált minden álmélkodó kérdésemre válaszolni.
Itt fordult elő velem egyetlen alkalommal, hogy kicsit "megijedtem" valakitől az út során. Miközben videóztam az előadást, egy elég leharcolt kinézetű férfi, terepmintás dzsekiben, nem túl barátságosan mérte fel a kamerámat és úgy engem. Egyből bevillant, hogy talán szeretne megfosztani az értékeimtől és akkor ösztönösen koreai barátom közelébe húzódtam vissza. Hogy a koreai kísérő tette, vagy én olvastam az adott emberbe olyan szándékot, ami nem volt, nem tudom, de a férfi gyorsan eltűnt a tömegben és én nem vesztettem semmit. Mégis, a két hét során ez volt az egyetlen olyan eset, amikor volt egy olyan érzésem, hogy nem vagyok 100%-ig biztonságban.
Persze egy idő után elszakítottam magam a zenétől és tovább sétáltunk Insadong fergetege felé.
Ezeket a képeket látva, feljött egy kicsit a koreai politika, illetve annak története a közelmúltból. Elmondta, hogy a 70-es évek milyen diktatórikus korszak volt, mennyit szenvedtek az emberek és az akkori miniszterelnök, a mostani édesapja, mind a mai napig megosztja az embereket, de nagyrészt a legtöbben megvetik, mert nagyon sok koreai halálát okozta. Érdekes volt mindezzel szembesülni, hiszen a K-Pop és szórakoztatóipar kapcsán ritkán kerül szembe az ember az ország aktuális politikai életével, pedig az is igazán érdekes és fordulatos. Főleg, hogy az USA igen nagy szerepet játszott a modern kori Korea kialakulásában.
Seung-Jo itt ismét zavarba hozott, amikor közölte, hogy kérjek bármit nyugodtan, megveszi nekem szuvenírként ajándékba. Őszintén zavarba jöttem, elsősorban azért, mert nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ajándékokat kapjak. Az adok-kapok híve vagyok amúgy is, így csak a nagyon közeli barátoktól, családtól fogadok el dolgokat, mert tudom, hogy lesz alkalmam viszonozni ezeket. Szóval inkább próbáltam terelni a témát és az utca nyújtotta látványosságokra koncentrálni.
Ebbe, a karácsonyi cukor pálca formájú tölcsérbe fagyiszerű krémet töltöttek. A fiatalok és turisták körében igen népszerű volt. A cukortartalom miatt azonban én ezt ismét kihagytam, szóval az ízről nem tudok beszámolni.
Sétáló koktél! Szerintem az ötlet hatalmas és nem is láttam még sehol ilyet. Zárható zacsiba töltötték a koktélokat, majd, ha megvetted, akkor beletettek egy szívószálat és mehetsz isteni hírével. Ha jól emlékszem, egész potom áron árulták, bár kicsit úgy nézett ki, mint egy infúziós zacsi, ahogy egymás mellett lógtak. :)
Nos, a gyönyörű porcelánokat látva, mindenhol csak álmélkodni tudtam és csodálni ezeket a törékeny szépségeket. Megvallom, reméltem, hogy a rajongásom elég feltűnő lesz, és esetleg egy ilyen kis szépséget kapok szuvenírként, ugyanis nem igazán akartam kimondani, hogy mit szeretnék. Olyan udvariatlan dolognak érzem ezt. Amúgy ezek a teás csészék nagyon olcsók voltak, 12.000 won körül - 2500 forint, ami ideálissá teszi őket ajándéknak is. Én azonban nem akartam venni, mert tudtam, hogy másik 3 város vár még rám, és féltem, hogy összetörik az út során, ha bármi törékenyt pakolok.
Szombati tömeg Insadongban. A legtöbb ember azonban mégsem turista volt, hanem helyiek. Mivel én olyan voltam, mint a gyerek, akit végre elvittek Disneylandbe, észre sem vettem, hogy Seung-Joval néha megbámultak minket. Csak később ő mondta, hogy jó párszor megnéztek minket más koreaiak. Mikor megkérdeztem, hogy miért, azt mondta, hogy még a mai napig fura a fehér-ázsiai páros látványa Koreában. Változóban vannak az emberek és menőnek számít, ha van fehér barátod, de szerinte ilyen esetekben az ázsiai férfiak nagy részéről azt feltételezik, hogy ázsiai-amerikai, innen a fehér nő az oldalán.
Nos, arról én is olvastam, hogy a vegyes házasságok, kapcsolatok még ma is kicsit a negatív oldalon van megítélés szempontjából, de változóban van a helyzet, főleg, hogy a kormány is kezdi belátni, hogy nem tesz jót, ha az ilyen családok felé negatív a társadalmi reakció. Plusz, a vegyes babák olyan szépek :)
Insadongban egy indiai étterem az emeleten, ahová "bekukucskáltam" a fényképezőgépemmel.
Megvallom, hogy itt nem a kirakat tartalma érdekelt annyira, hanem a misszió, hogy Seung-Jot lekapjam. Végül itt még nem volt teljes a siker, de az erőfeszítéseimet a nap végén siker koronázta.
Insadong abszolút a szuvenírek utcája. Régiségek, régiesnek ható emléktárgyak, koreai kézműves tárgyak és előadók mind megtalálhatóak itt. Emellett galériák, éttermek a világ minden tájáról szintén képviseltetik magukat.
Hanbok shop, valakinek? Nem is mertem megnézni, hogy milyen árban vannak. Seung-Jo elmondta, hogy mostanában egyre kevesebben vannak azok, akik tradícionális viseletet hordanak akár csak az ünnepnapokon is, mivel annyira drágák ezek a ruhák, hogy kevesen engedik meg maguknak valójában.
Közben egy kis üzletben megkaptam a szuvenireimet is. A választás nem volt könnyű, de végül egy szép koreai kanál - evőpálcika kombónál kötöttem ki, ami meglehetősen súlyos darabok, de nem az egyszerű fém változatok, hanem a turistáknak szánt koreai zászlós, idézetes típus, festett dobozkában. Pluszban kértem a fent látható kitűzőt. Tavalyi londoni utam során jött az ihlet, hogy jó lenne minden országból hozni egy kitűzőt a táskámra, így a boltból kilépve gyorsan fel is tettem a táskámra az új szerzeményt, miközben Seung-Jo jót mosolygott rajtam.
Az Insadong Art Centerbe is bementünk, így megnéztünk egy kiállítást, majd a 3. emeleten lévő kiülős erkélyen megpihentünk, hogy kitaláljuk, innen hova tovább. A hostelben felszedett város térképem nagyon jó volt, nem csak térkép, de látványosság ajánlóként is funkcionált, így odaadtam Seung-Jonak, hogy ötletet meríthessen. Valahogy feljött a baseball kérdése és mondtam, hogy sosem láttam még baseball meccset, de nagyon szeretnék egyszer. Barátom, a baseball rajongó pedig egyből kitalálta, hogy menjünk el aznap baseball meccsre. Ennek nagyon megörültem, mert úgy voltam vele, hogy ha múzeum vagy baseball között kell választani, akkor mindenképpen az utóbbi.
Míg Seung-Jo a neten utánanézett, hogy milyen meccs van aznap és van-e jegy, én kényelmesen fényképezgettem a tetőteraszról, próbálgatva a gépem zoomját. Hozzávetőlegesen ezek a képek a szemben lévő épületekről, háztetőkről, stb. készültek.
Számomra nagyon fontos volt, hogy jó gépet vigyek magammal, ugyanis nem egy utazás emlékeit a rossz vagy nem utazásra termett fényképezőgépem rontotta el. Korea előtt tudtam, hogy olyan géppel akarok menni, ami minden körülmények között jól működik, sokat bír és annyira profi, hogy egy nem profi fotós kezében is szépen működik. Mindezt csak tényleg azért mondom el, hogy aki teheti, áldozzon erre, mert vannak olyan tájak, utak, ahová nem tudni, hogy vissza tud-e menni az ember és ha a képek nem sikerülnek az nagyon elkeserítő tud lenni.
Insadong madártávlatból
Nos, ez egy kuka itt felettünk. Nem ez lesz az első, trendi kuka utam során, amibe belebotlok. Szóval mondhatnánk úgy is, hogy én és a koreai kukák egy külön kis anekdotát hoztunk össze magunknak, de majd erről is szót ejtek idővel.
Szóval megvolt az úti célunk, így célba vettük a metrót, hogy a Jamsil Sport Komplexumba menjünk életem első baseball meccsére. Azonban átszállásnál megálltunk egy kicsit, hogy felvegyük Seung-Jo barátnőjét, aki a nap további részét velünk töltötte. Eun-Mi az a koreai lány, aki nagyon csinos, visszafogott, intelligens és félénk. Az együtt töltött idő alatt alig szólalt meg, mert szerinte az angolja nem elég jó, így inkább nem is próbálkozott túl sokat, igaz, a nap végén már ő is oldottabb hangulatban volt.
Bár szombat volt, Eun-Mi munkából jött, ugyanis egy kórházban dolgozik szociális munkásként. Így míg vártunk rá a metró tanulmányozására is volt időm. Bár filmen többször láttam, de élőben még jobban elképesztett, hogy milyen tiszták, rendezettek és felhasználó barátok még a metró állomások is. Mindenhol ki van írva minden információ minimum koreaiul és angolul, de az állomás nevek a digitális kijelzőkön még kínaiul és japánul is megjelennek.
Koreában ténylegesen beszélhetünk közlekedési kultúráról, mert ott van. Az emberek nem tapossák le egymást, hanem szépen sorba állnak az ajtók előtt a felszálláshoz, igaz a kocsikban már tapasztalható a Darwini törvények megnyilvánulása, ha az ülések elfoglalásáról van szó.
Ahogy megérkeztünk a Jamsil stadionhoz, hatalmas tömeg fogadott már a metró aluljáróban minket. Megjegyzem, ekkor láttam körülbelül a második afro-amerikait egész utam során, akit aztán nem sok követett. A mai napig csodálkozom azon, hogy milyen kevés fehérrel, feketével találkoztam. Valahogy sokkal több, nem ázsiai arcra számítottam.
Körülöttünk mindenki a kedvenc csapata mezében, baseball sapkában... sétált, miközben érezhető volt a várakozás teli feszültség a meccs előtti néhány percben. Sajnos itt azonban a mázli széria egy kicsit megtört, ugyanis elfogytak a jegyek, ezért új program után kellett néznünk.
Gyors megbeszélés után, koreai kalauzaim döntöttek is, fogtak egy taxit és már mentünk is valahová, amiről én semmit sem tudtam. Úgy döntöttem, hogy megyek, ahová visznek és csak élvezem a velük töltött időt. Így történt, hogy eljutottam a Coex Mallhoz is, pedig eredetileg nem szerepelt a terveim között, hogy plázába menjek.
A Coex, amúgy az igen magas Szöul Bussiness Center mellett található, ahol Seung-Jo is dolgozik.
A 64 emelet az épület tövéből még elképesztőbb hatást kelt.
Az akvárium kifejezetten pozitív meglepetés volt a számomra. Nem kell mondanom, hogy itt is befizetett vendég voltam, szóval már kezdtem kínosan érezni magam, hiszen úgy éreztem, hogy bőven többet kaptam már, mint kellene. Persze én sem mentem üres kézzel, magyar pálinka válogatás volt az én ajándékom, de ekkor már pirultam egy kissé.
Az akvárium amúgy, meg hasonlóan minden máshoz Koreában nem csak a szórakoztatásra, hanem az oktatásra is összpontosít. Cuki, játékos módon próbálja megtanítani, hogy milyen fontos az élővilág és annak védelme mondjuk azzal, hogy nem használunk feleslegesen vizet...
A lenti képen persze a cuki kisfiú hű maradt önmagához, és jó gyerekként elkezdte püfölni az üveget, hogy a szintén cuki állatkák kelljenek már fel. Ugyanis nem csak halakat lehetett itt látni, hanem minden olyan állatot, aminek az élettere akár csak részben kötődik a vízhez. Persze, hogy a denevér miként sorolható ide, azt a mai napig nem tudom.
Őscsigák
Fésű hal
Seung-Jo és Eun-Mi
A nagy cápa, rája... tankoknál minimum 5-6 alkalommal hallgattam végig a Cápából jól ismert dallamot, amikor közelít a cápa. Persze mindig pasasok adták elő nagy élvezettel. Úgy fest, a férfiak a föld másik felén is pont olyanok, mint ezen a féltekén, ha bizonyos dolgokról van szó. Gyermetegek :)
Ismerős? Számtalan sorozat, film híres, romantikus képeit forgatták ezen a folyosón, ahol a mozgójárda körbevisz mindenkit, hogy közben kényelmesen lehessen önmagunkat vagy a környezetet fotózni.
A polipról és a rákról Seung-Jonak a vacsora jutott eszébe, nekem meg az, hogy ezek után végképp senki nem tudna rávenni, hogy tengeri herkentyűket egyek.
Újabb kultúrsokk: a koreaiknak egyöntetűen az okozta a legnagyobb pillanatot - úúú és ááá-kal megspékelve - mikor a pingvinek a vízben kondenzcsíkot kezdtek maguk után húzni, vagyis elvégezték kis és nagy dolgaikat. Nem értettem meg, hogy ez miért is olyan különleges, de elfogadtam, hogy ezeket a reakciókat minden akvárium előtt végig kellett hallgatnom.
Azonban lassan a napunk végéhez értünk és szépen ránk esteledett, mire bejártuk az akváriumot. Azonban mielőtt utamra bocsátottak volna, még hátra volt a vacsora is. Mivel Seung-Jo jól ismeri a plázát, így keresett egy kívülről nem annyira mutatós, de annál finomabb ételt kínáló éttermet, ahol mind a hárman más fajta bibimbapot ettünk, és igen, én ismét vendég voltam.
Én darált húsosat rendeltem.
Eun-Mi a vega változatot választotta.
Seung-Jo pedig csípőset.
Vacsora közben megbeszéltük a további terveimet, mely városokba megyek... miközben Seung-Jo megpróbált egy kicsit lebeszélni, mert szerinte Szöulon kívül nem nagyon beszélnek angolul és mi lesz, ha eltévedek, nem boldogulok... Nagyon jól esett az aggodalma, de én tudtam, hogy minden rendben lesz.
Ekkor, bár tele voltam új élményekkel, de éreztem, hogy jön az elválás ideje is, ami egyáltalán nem tetszett. Sajnáltam, hogy véget fog érni a nap, hogy el kell válnunk és talán nagyon hosszú idő fog eltelni, míg személyesen valaha is újra találkozunk.
A metrólejáratnál elbúcsúztunk és én visszaindultam a hostelembe. Bár eddigre már begyűjtöttem néhány bambuló pillantást, mely rasszomnak volt köszönhető, az addigi leglátványosabb eset azon az estén esett.
A fenti képen látható melegítős úr csendesen szunyókált, mikor a szemközti ülések egyikére leültem. Azonban felébredvén, ahogy rám esett a tekintete olyan kigúvadt szemeket meresztett rám pár pillanatig, mintha életében nem látott volna fehér embert. Kicsit kínosan éreztem magam, de aztán efölött is napirendre tértem.
Két nap telt el, mióta Koreába érkeztem, de otthon éreztem magam és úgy közlekedtem a szöuli metrón este 11-kor, mintha hónapok óta éltem volna ott.
Folyt. köv. melyben Myeong-dongba megyünk, koreai BBQ-t eszünk, stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése