Hétfő volt. Míg mások az iskolába vagy a munkahelyükre tartottak én a hátamra vettem a túrazsákomat és előre a hátizsákot, majd elindultam a szöuli buszpályaudvarra, hogy elutazzak dél felé, ahol az egykori Silla királyság 21.századi hátrahagyott kincsei vártak rám.
Mivel nem kellett a jegyvásárlással bajlódnom és tudtam is, hogy merre kell mennem az előző estéről, így nem igazán aggodalmaskodtam, hogy időben a buszpályaudvarra érek-e. Volt időm, hogy elintézzem folyóügyeimet, majd utána kényelmesen leüljek a buszom állása előtt és figyeljem a jövés-menést, mielőtt beállna az én járatom.
Érdekes volt élőben látni, hogy miként kíséri ki az idős anyát a nagyvárosban élő lánya a buszhoz, ahogy családok várják a busz indulását, valaki nagyon drága öltönyben, mások a reality-kből jól ismert ahjumma szerelésben. Korea volt ez a javából. Nem csak a trendi Szöul, hanem egy ízelítő egy olyan csomóponton, ahová az ország minden tájáról futnak be buszok és viszik is az embereket. Én történetesen épp egy csendesebb pont felé igyekeztem.
Igyekeztem még az út előtt megtervezni, hogy mely városokba is fogok majd elmenni, hogy ne össze-vissza utazgassak majd, így egy viszonylag egyenes vonalat választottam, Szöulból haladva déli irányban, amelynek a második megállója volt Gyeongju.
Még itthon találtam meg a szálláshelyemet a couchsurfing oldalán. Gyeongju-ban sajnos nem tolongtak a lehetséges couchsurfer szállásajánlók, de volt egy fiatal férfi, aki aktív volt az oldalon, így elolvastam az adatlapját. Gyorsan kiderült, hogy miután beutazta a világ nagyobb felét hazament és nyitott egy vendégszállót, hostelt azoknak az utazóknak, akik igyekeznek minél olcsóbban megoldani a szállást az ő városában is. Ez volt a Nahbi Guest House. De mindent a maga idejében.
Szóval ott voltam a buszállomáson és megint kezdtem érezni magamon az érdeklődő tekinteteket, mire végre beállt a buszom és már szálltam is fel, miután a csomagomat a sofőr átvette és a busz alja elnyelte azt. Nem kell mondanom, megint jó néhány, magyar számára kellemes érdekességbe ütköztem.
Felszálláskor senki nem kérte a jegyem. Mint kiderült, mikor megtelt a busz, indulás előtt egy alkalmazott az állomásról felszállt a buszra, végig szaladt az ülések között és mindenkinek érvényesítette a jegyét. Gyorsan ment, és nem is volt így tolongás a felszállásnál.
A következő kis meglepetés akkor ért, mikor megláttam a busz belsejét. Én, a magyar utas, aki a Volán és társai "minőséghez" vagyok szokva úgy éreztem, hogy végre megkapom azt, ami a pénzemért mindig is járt volna. Talán még többet is. Ugyanis a busz luxus volt, amit itthon sosem látunk távolsági járatokon vagy helyieken vagy országhatárokon átnyúlókon vagy bárhol.
Először is nem két dupla sornyi ülés volt, hanem egy dupla és egy szimpla ülés. Én a szimpla sorba kaptam a jegyem, így ezen az úton nem volt útitársam. Azonban a luxus csak itt kezdődött. A fotelek, nem székek, fotelek bőrből voltak, lábtámasszal és hátra dönthető hátrésszel, italtartóval, portokkal a fülesnek, ha rádiót vagy éppen azt a tévé műsort szeretném nézni, ami éppen a sofőr feje feletti nagy képernyős tévén ment. Nem utolsó sorban pedig minden ragyogott a tisztaságtól. Szóval el voltam ájulva és igazán úgy éreztem magam, mint egy királynő.
Kedves útitársaim is akadtak egy görög úr és angol hölgy személyében, akikről kiderült, hogy jó néhány éve minden évben együtt elutaznak valahová. Nem házasok, más országokban élnek, de mégis társak egy szempontból. A 60-as éveikben jártak és a férfi már nem mozgott olyan könnyen, el is mondták, hogy azért döntöttek most Korea mellett, mert nem biztos, hogy akár jövőre már bírni fogják az ilyen fizikailag megterhelő utakat.
Miután mindenki elfoglalta a helyét, a sofőr pontosan becsukta a busz ajtaját, udvariasan megkért minket, hogy kapcsoljuk be szépen a biztonsági övünket és már indultunk is.
Egy rövid ideig még Szöulban száguldottunk, de hamarosan elértük a 4-6 sávos pályákat, jöttek a rizsföldek, építkezések és Annuska szokásához híven békés álomba merült a busz ringatásában. Sajnos a busz, vonat, minden olyan közlekedési eszköz, ami érezhetően mozog, engem gyors ütemben el is ringat. Képtelen vagyok ellenállni, bármilyen is legyen a kilátás. Ez alól, sajnos kivétel a repülő... Persze azért így is láttam sok mindent, de a városok közötti utakat nagyrészt végig aludtam :(
Szöul és Gyeongju között azonban elég nagy a távolság, így a busz egy alkalommal megállt egy pihenőnél, tehát volt alkalmam, hogy megnézzem, milyenek is a koreai autós pihenők.
Mielőtt azonban leszálltunk volna a sofőr figyelmeztetett minket, hogy jegyezzük meg a busz rendszámát, nehogy visszafelé eltévesszük a felszállást. Ez igen jó tanács volt, mert a kocsikon túl tényleg rengeteg busz állt ott és ha nincs a rendszám, magamat ismerve én és a csomagom ellentétes irányba indultunk volna.
Alig 10-15 perc állt rendelkezésre, így nem akartam nagyon elkolbászolni, ezért csak megnéztem, hogy mit árulnak az átutazóknak. A szokásos üdítők, kávé és egyéb ételek mellett ott volt ez a bundázott hot dog is. Korábban láttam már ezt filmekben, reality műsorokban, de nem tudtam, hogy milyen lehet az íze. Nos, édes volt. Az első falat után örültem, hogy nem tettem rá ketchupot úgy, ahogy azt az eladó kínálta, mert attól még inkább ehetetlen lett volna. Végül, bevallom, kidobtam ezt az ételt, miután a felét legyűrve megállapítottam, hogy képtelen vagyok arra, hogy megegyem az egészet.
Ahogy a többi utassal visszaszálltunk a buszra, kiderült, hogy a külföldi, idősebb pár még nincs ott. Úgy tűnt, hogy ők nem figyeltek annyira, hogy mennyi idő is volt adva a pihenőben. Eltelt néhány perc és a nő kényelmesen odasétált a buszhoz kávéval a kezében. Gyorsan átlátta a helyzetet - mindenki csak rájuk vár, hogy a busz elindulhasson, így zavartan visszasietett, hogy a férfit megkeresse, és így a tervezettnél 5 perccel később tovább indult a busz. Ahogy emlékszem, látható jele nem volt elégedetlenségnek az utasok között. Senki sem háborgott és a sofőr sem volt udvariatlan velük, de én azért nagyon éreztem akkor, hogy mekkorák is a kulturális különbségek a legtöbb fehér és ázsiai ember között. A pár, a sofőr által adott időtt igen kényelmesen kezelte. Minden más utas azonban percre pontosan betartotta.
Felszállás után zavartalanul folyt tovább az út, legalábbis én azt feltételezem, mivel csak akkor tértem ismét magamhoz, mikor már Gyeongjuba érkeztünk.
A buszpályaudvaron leszállva még fel sem húztam magamra a csomagjaimat, máris jött egy taxis ahjussi, hogy ő beszél angolul és elvisz bárhová. Persze én gyorsan leráztam, mivel a Nahbi vendégház tulaja arra is gondolt, hogy részletes térképet tegyen fel, miként lehet akár az állomásról, akár a buszpályaudvarról elérni a szállást. Ezzel elbúcsúztam az idősebb pártól, akik elindultak, hogy megkeressék a szállodájukat és én is ugyanazt tettem.
A vendégházat végül tényleg nagyon egyszerű volt megtalálni. Az ajtón kilépve balra egyenesen egészen a nagy kereszteződésig. Ott a sarkon ismét balra és végül az autókereskedés után az első mellékutcában ismét balra fordulva egy kávézó felett ott lóg majd a vendégház táblája.
A Nahbi egy tipikus modern, koreai kocka épület első és második emeltét foglalja magában. A tulaj és mindenes, T.J., mint ahogy sűrűn, érkezésemkor sem volt megtalálható a recepción, de pár perccel később megérkezett mosolyogva, bocsánatot kérve és már kaptam is a szoba kulcsát fizetés után.
Itt egy éjszakára, a 4 fős háló 3400 ft volt. Itt is, mint Szöulban, minden nagyon tiszta volt, de láthatóan kevésbé modern. A szoba is kisebb volt, mint előző szállásomon, de ugyanúgy volt saját fürdőszobája és mindenkinek volt egy kis, zárható szekrény a szobában, amiben az értékeit elhelyezhette. Én abszolút meg voltam elégedve, hiszen minden adott volt a kényelmes éjszakai pihenéshez.
Miután lepakoltam, gyorsan átnéztem a T.J.-től kapott térképet, hogy még aznap mit tudnék megnézni. Már egy kicsit későre járt, talán 5 óra felé, de nem akartam a nap hátralévő részét elpazarolni.
A választásom a közeli Tumuli parkra esett. A belépő 300 forint volt és maga a park egészen későig nyitva áll a látogatók előtt. Mondnom sem kell, nem is én lettem volna, ha nem a hátsó kapun megyek be mindjárt az első alkalommal.
Belépve azonnal hallani a hangszórókból egy állandó relaxációs zenét, amit egy mély baritonú férfi recitatívója kísér. A parkban sok idős és néhány fiatalabb pár sétál az ösvényeken élvezve az esti fény gyors változásait és azt a nyugalmat, ami a természet ezen kis elzárt szegletéből árad.
A park, valójában a mi nézőpontunkból inkább egy sírkert, hiszen 20 kisebb, nagyobb sírdomb található itt, melyekben a feltételezések szerint királyok és udvari méltóságok nyugodnak a Silla korszakból. Ugyanitt található a Cheonmachong - Mennyei Lovas Sír - is, amelyből a feltárás során rengeteg értékes műtárgy került elő, ezzel is bizonyítva, hogy a Silla korszak művészete milyen fejlett is volt.
A Cheonmachongba a belépés díjtalan. A fa-kovácsoltvas ajtón keresztül egyből az üvegdobozzal védett sírral kerülünk szembe, amit úgy bontottak ki, hogy jól látható legyen a sír rétegződése: föld-kő, stb., egészen a tényleges sírhelyig, ahol egykor a "tulaj" nyugodott.
Körbe a többi falban, kisebb tárolókban azoknak a műtárgyaknak a másolata van kihelyezve, amiket itt tártak fel. Fényképezni itt nem lehet, de ezt a szabályt láthatóan többen nem tartották be.
A sírtból visszatérve felfedeztem magamnak a park másik felét is, melyben nagyon fotogén modellekkel is találkoztam, akik türelmesen pózoltak nekem.
Ő volt az első kutya, akit az országban láttam.
Ez a park a béke szigete volt számomra. Úgy éreztem, hogy nagyon hosszú idő után most kapok ismét levegőt először. Mindaz a stressz, feszültség, ami még mindig bennem volt és csomagként hordoztam magamban Budapest óta, érezhetően kezdett elpárologni.
Michu király sírjának bejárata, aki a történelemben úgy maradt meg, mint az az uralkodó, aki 22 éven át védte a Silla királyságot a Baekje támadásoktól. Sajnos közelről jól látszik, hogy pattogzik a festék a kapun. Szöulon kívül ez szinte mindenhol általános látvány volt. Láthatóan igyekeznek vigyázni ezekre a történelmi értékekre, de nincs mindenre pénz.
Miután a parkot minden lehetséges módon körbesétáltam, leültem egy padra és nyugodtan üldögélve megettem az utolsó, drága szöuli almámat. Ahogy ott ültem és élveztem a nyugalmat körülöttem, egy elég idős néni kezdett el körözni körülöttem. Miközben a kis gurulós keretére támaszkodott, az arcával végig felém fordult és kíváncsian engem nézett. Én zavaromban csak rámosolyogtam, amit ő azonban azonnal invitálásnak vett és leült mellém pontosan ezzel az arckifejezéssel:
Én pedig nem tudtam megállni és lefotóztam, majd megmutattam neki a képet, amivel kiérdemeltem egy kézpaskolást, mosolyt és egy arc böködést, hogy biztos valódi vagyok-e. Én mindezt kissé banbán és csodálkozva tűrtem egy szó nélkül, mosolyogva. A néni ezek után elkezdte mondani, hogy milyen aranyos és helyes vagyok, nekem pedig eszembe jutott Seungjo, amint arról beszél, hogy Szöulon kívül a legtöbben nem igazán látnak sok fehér embert, nem is beszélnek annyira angolul, de szerinte az olyan nénik, mint akivel találkoztam, határozottan csak városi legendák. Nos, egy városi legenda mellett ültem csendesen.
Végül mikor arról kérdezgetett, hogy hol szálltam meg, szépen elköszöntem és tovább indultam. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tovább maradok, akkor még talán meghívást is kaptam volna a nénihez.
Azonban lassan lement a nap és én is visszakövettem a lépteimet a bejárat felé.
A parktól visszafelé haladva a nagy kereszteződés felé alig pár perces sétával el lehet érni. Ott találtam egy Tesco jellegű, nagyobb élelmiszer üzletet, ahol be is vásároltam, mivel semmim sem volt vacsorára.
A történelem itt még az útjelző oszlopok tetején is helyet kap magának.
Bár az első napom véget ért Gyeongjuban, de még két napom volt hátra, hogy élvezzem a Silla Királyság szépségeit.
Folyt. köv. a következő részben, ahol megismerkedem azzal, akinek az ősei az én őseim miatt építették a Nagy Falat, legalábbis, ahogy ő fogalmazott. :)
Korea - egy álom valóra vált - 1. rész - félig kész az angol fordítás is
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése